|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 37 találat | lapozás: 1-30 | 31-37 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hamvas Béla 2001. május 14.Május 12-én Kolozsváron,a Gaudeamus könyvesboltban Dúl Antal teológus, filozófus Hamvas Béla munkásságáról tartott előadást. Hamvas tanítványként, kortársként és életmű-szerkesztőként beavatotthoz mért lényegi vonatkozásokat ragadott meg, aki professzorát kiváló szellemi tanítónak nevezte. - Hamvas Béla Kerényi Károllyal, Németh Lászlóval és még néhány értelmiségivel együtt eszmei kört alapított a görög szépségideál jegyében. Vallásfilozófiájában központi helyet foglalt el a kereszténység és a nagy múltú keleti vallások hitvilágának az összevetése. /Borbély Tamás: A változó vallásosság Hamvas Béla nyomán. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./2001. november 30.Méltó túlélés címmel Páskándi Géza Kossuth-díjas író 1978 és 1995 között írt tanulmányait, esszéit, leveleit gyűjtötte kötetbe a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, a könyv bemutatóját nov. 30-án tartják Budapesten. A kötetet összeállította, válogatta és az előszót írta: Páskándiné Sebők Anna, szerkesztette: Szakolczay Lajos. Páskándi Géza /Szatmárhegy, 1933. máj. 18. - Budapest, 1995. máj. 19./ költő, író, drámaíró 1974-ben áttelepült Magyarországra. Ezekben az írásaiban a kor és a magyar közélet heves vitákat kiváltó kérdéseivel foglalkozott. Többek között a Korfordulóvita (1991), a Kolozsvári ötvenhatos napok - részlet egy készülő regényből (1992), az 1993-ból származó Év eleji levél, avagy a vízpart szól áradás előtt - Levél Esterházy Péternek, A logika erkölcséről - Levél Václav Havelnek (1993), a Zúg -e majd a vadkenderes - Levél Konrád Györgynek (1994), valamint A szabadság nem politikai téma, a szabadság: ösztön (1995) című írás. /Méltó túlélés - Páskándi Géza posztumusz esszékötetének bemutatója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./2001. december 21.Méltó túlélés címmel Páskándi Géza Kossuth-díjas író 1978 és 1995 között írt tanulmányait, esszéit, leveleit gyűjtötte kötetbe a Hamvas Béla Kultúrkutató Intézet. A kötetet összeállította: Páskándi Sebők Anna, szerkesztette: Szakolczay Lajos. Páskándi Géza /Szatmárhegy, 1933. máj. 18. - Budapest, 1995. máj. 19./ 1974-ben Magyarországra áttelepült költő, író, drámaíró ezekben az írásokban a kor és a magyar közélet sarkalatos kérdéseivel foglalkozott. A könyvben helyet kapott többek között a Korfordulóvita (1991), a Kolozsvári ötvenhatos napok - részlet egy készülő regényből (1992), az 1993-ból származó Levél Esterházy Péternek, A logika erkölcséről - Levél Václav Havelnek (1993), a Zúg-e majd a vadkenderes - Levél Konrád Györgynek (1994), valamint A szabadság nem politikai téma, a szabadság: ösztön (1995) című írás. /Páskándi Géza posztumusz esszékötete. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./2007. június 27.A Marosvásárhelyi Napok keretében a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a polgármesteri hivatal és az EMKE megyei szervezetének közös rendezvényén Hamvas Béla gondolataival megismerkedhettek meg a résztvevők. Szekeres Erzsébet, az LZSKE elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, Kozsik József színművész Hamvas Béla A bor filozófiája c. művéből részleteket adott elő. Az erre az alkalomra Budapestről hazaérkezett Kerekes Tóth Erzsébet népdalénekes is fellépett. /Bernád Ilona: Hamvas Béla borfilozófiájáról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./2007. július 13.Weiner Sennyey Tibor kötetének /Versek a kisházból, Tisza Press – Irodalmi Jelen Könyvek, Szeged, 2007/ olvasásakor lehet csodálkozni: akad még olyan ember, aki valamiféle küldetéstudattal, erkölcsi alapállással köti össze a költészet fogalmát?Hamvas Béla tekinthető Weiner Sennyey legfőbb szellemi mesterének. /Karácsonyi Zsolt: Apró dolgok háza. = Krónika (Kolozsvár), júl. 13./2008. november 8.Halálának 40. évfordulója alkalmából egész napos program keretében emlékeztek meg november 8-án Szentendrén Hamvas Béla /1897-1968/ író-filozófusról. Dúl Antal, a Hamvas-hagyaték gondozója, a nagy író könyveit kibocsátó Medio Kiadó vezetője elmondta, hogy az írót sokáig mellőzték, s csak 1990-ben kapta meg munkásságának elismeréseként a posztumusz Kossuth-díjat. Hamvas Bélát az egyik legnagyobb magyar írónak lehet tekinteni, aki mérhetetlen tudása és élettapasztalata alapján képes volt átlátni olyan összefüggéseket, amiket mások nem tudtak – tette hozzá. Hamvas Béla élete során több száz esszét és 33 kötetet írt. Ezek közül eddig 21 jelent meg a Medio gondozásában, és most készül a kétkötetes Napló. Kalandos életének utolsó évtizedeiben egy szentendrei kertben alkotott, itt születtek legértékesebb művei. Szentendrén temették el, közös sírban nyugszik feleségével, Kemény Katalin író-költő-műfordítóval. A mostani emlékezés alkalmából felavatták a Farkas Ádám szobrászművész alkotta sírkövet. /Hamvas Béla-emléknap Szentendrén. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 8./2009. január 14.A szlovákiai helyzet, a Szerbiában történtek, na meg romániai sunyi technikák melyekkel a magyarság ellen dolgoznak, mind arra utalnak, hogy a kisantant feltámad a magyarsággal szemben. – Folyik a Kárpát-medencében a magyar ingatlanok felvásárlása idegnek által. Székely autonómia legyen, de kiknek, ha a székely adja el a földjét a románoknak. Miért engedjük át földjeinket idegeneknek? Ezt csak egy olyan nép teszi, amelynek a vitalitásával, élni akarásával gondok vannak, írta Nagy Attila. Nekünk vannak időközönkénti szabadságharcaink, amikre büszkék vagyunk, de a folyamatos vitalitásunkkal vannak gondok. Mi magyarok, kisebbségiek, megmaradásunk zálogát, a megtartó erőt az intézményeinkben látjuk. Ebben van is igazság meg nincs is. A kisebbségi intézmények is csak formák, ami nem tartalom. A megtartó erő nem az intézmények, hanem a bennünk lévő láthatatlan belső, amiből a vitalitás forrásozik. Egy nép autonómiája abban nyilvánul meg, hogy az ellene irányuló, létét fenyegető támadásokra spontán önvédelmi reflexekkel képes válaszolni. Ahol a megtartó erő a belső, ott az értékek is belül vannak és nem egy olyan Európában, amelyet Hamvas Béla tévútnak nevezett. „Ameddig a nép megtűr nemzetet károsító gyurcsányokat és markóbélákat, addig nincs megújulás, de az csak a kezdet lenne, mert sokat kéne még sepregetni. ”Amikor szétszedték Nagy-Magyarországot a nemzetiségiek, akkor a jogaikra hivatkoztak. A cikkíró szerint követelnünk kell Trianon revízióját és a többségében, meg a szórványban élő magyarságnak a jogát, hogy önálló államban éljen, vagy Erdély esetében egy több nemzetiségű államban, vagyis egy független Erdélyben, egy Székely Köztársasággal a szélében. Azonban ezt csak egy olyan nép tudja kiharcolni, melynek a megtartó ereje a belső. És a belső megtartó ereje nélkül egy nép a saját államában is elveszhet, lásd a mai Magyarország. /Nagy Attila, Puli: Székely autonómia – Trianon revíziója. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 14./2009. február 27.Tormay Cécile írói hagyatéka, 90 esztendei agyonhallgatás után, ismét felfedezésre vár. Tormay Cécile-re, a századforduló legnagyobb magyar írónőjére emlékeztek Budapesten, a Pilinszky János Irodalmi Kávézóban. Oberfrank Pál rámutatott: „Tormay Cécile életútját meg kell tisztítanunk a hamis vádaktól, helyére kell tennünk irodalmunk történetében. Az állandó hazugságok és tiltás következtében ugyanis nem ismerhettük meg őt méltóképpen. ” „Éppen kilencven esztendeje üldözik a kitűnő írónőt, korának krónikását, aki megvesztegethetetlen ember hírében állt” – kezdte méltató beszédét Jobbágy Éva újságíró, a Tormay Kör alapítója és vezetője, aki rámutatott: „A vele kapcsolatos tények ma is zavarják a kommunistákat, holott ő az egyik legnagyobb írónk. Nem hátrált meg sem rágalmazásra, sem ellene indított koncepciós perre. 1945-ben Faludy György költő döntötte le szobrát, amikor betiltották műveit. ” Tormay Cécile 1876. október 8-án született Budapesten. Csodagyermekként tartották számon, aki négy nyelven folyékonyan beszélt, öt nyelven írta novelláit. Anatole France író páratlan jövőt jósolt az írónőnek. Az első világháború kitörésekor a világ számos pontján várták, biztosították neki a védelmet, ő azonban itthon maradt, mert a harctérről hazatérő sebesült katonáknak kellett a segítség. Tormay felismerte a kommunizmus igazi arcát, 1919-ben a kommunisták halállistájának élén szerepelt. Akkori meneküléséről írt Bujdosó könyv /1921-22/ című művében. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter felkérésére alapította a Napkelet folyóiratot. A Napkeletben kezdte pályafutását Pilinszky János, Németh László, de a lap állandó szerzői között szerepelt Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Reményik Sándor, Kodály Zoltán, Herczeg Ferenc és Tamási Áron. Hamvas Béla állandó kritikai rovattal jelentkezett. 1936-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, 1937. április 2-án halt meg, Mátraházán. /Frigyesy Ágnes: A szellemi honfoglalás ideje. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 27. Febr. 28.2010. november 18.Budapesti védelem TGM esete az Intézettel Mezei Balázs Egyesült Államok-beli ismerősöm, aki éveket töltött Magyarországon, több alkalommal is megfogalmazta: Egyetlen országban vagy városban sem találkozott annyi tájékozott emberrel, mint minálunk. Nem értette, hogy a magyar anyanyelvű tudósok, gondolkodók, kutatók miért nincsenek nagyobb számban jelen a nyugati világ egyetemein és intézeteiben, hiszen – hajtogatta – az átlagos magyar tanár vagy kutató tájékozottabb, mint legtöbb nyugati kollégája. Speciális ismeretben nem marad le mögöttük, invencióban gyakran felül is múlja őket. Mindez arról jutott eszembe, hogy felröppent a hír: Tamás Gáspár Miklóstól meg akar válni az MTA Filozófiai Kutatóintézete. Tamás éveket töltött nyugati országok egyetemi környezetében, oktatott is, kutatott is; gondolhatnánk, mi sem lenne könnyebb számára, mint átköltözni francia vagy angol nyelvterületre. Akik így gondolják, nem veszik figyelembe a magyar nyelvű gondolkodás jellegzetességeit. Az iskolásság, amely a filozófiát az angol, nem kis részben a francia és a német területen is jellemzi, idehaza nem alakulhatott ki. (...) Azok a kutatók, akik a tárgyszerű összefoglalónál többre vágynak, gyakran lépnek át az esszé, a szépirodalom, vagy a publicisztika körébe. Tamás Gáspár Miklósnál is ez a helyzet. Filozófiatörténészként indult, de a tényszerűnek vélt beszámolók kiskertje túl szűknek bizonyult számára. Hamarosan átlépett a politikai gondolkodás, majd a közéleti publicisztika területére, s legjelentősebb hatását itt fejtette ki. Írásai lehetnek egyoldalúak, de mindenkor tájékozottak – egy hatalmas ismeretanyaggal bíró, kutató személyiség lenyomatai. Számos követőre talált, de nem kevés ellenségre is, mivel álláspontját ironikusan, szellemesen tudta kifejteni – szenvedő alanyainak rovására. A jelen sorok írója másokkal együtt maga is célpontja volt Tamás egy-egy támadásának, amit akkor szélsőségesnek és elfogadhatatlannak minősítettünk. Nem kétséges, igazunk volt. Ám abban, aki valódi tárgyszerűségre vágyik, az igazságtalanság elszenvedése nem lehet meghatározó: el kell ismernie Tamás sajátos képességeit, egyes vonatkozásokban páratlan éleslátását, kiemelkedő tájékozottságát, jelentős befolyását a kortárs filozófiai-közéleti publicisztika terén. A hazai gondolkodás hagyománytalansága miatt fontosnak tartom az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások számon tartását és értékelését. Legyen szó Lukács Györgyről vagy Hamvas Béláról, Várkonyi Nándorról, vagy Hankiss Elemérről, Zalai Béláról vagy gróf Brandensteinről, John Kekesről vagy Molnár Tamásról – minden esetben érdemes a gondolkodó erényeit tárgyszerűen mérlegelni, a hiányosságokkal egyetemben. Tökéletes gondolkodó – talán az egyetlen Platónt kivéve – egyelőre nem született, a gondolkodás világa pedig a legképlékenyebb az emberi tevékenységek közül. (...) A magyar gondolkodás sokfélesége, nyitottsága: erény, előny, érték. Ha ez a nyitottság nehezen talál kapcsolatot más országok kutatói közösségeihez, az ok éppen az említett: míg másfele a specifikusság, az öntudatos korlátoltság garancia lehet a sikerre, a hazai beállítódás átfogó jellege nehezebben jut kapcsolathoz másképpen rétegződő tudományosságban. Mindig vannak jelentős kivételek, ám a gondolkodás kiemelkedő személyiségei ritkán maradnak elvont specialisták Ha Tamás távozása a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetéből olyan felfogás eredménye, amely nem veszi figyelembe a hazai gondolkodás sokféleségét, vagy olyan követelményekkel lép fel a kutatókkal szemben, amelyek egyoldalúan a technikai-szaktudományos kutatásokra jellemzők – akkor nehéz lenne ezzel egyetérteni. Belátható, hogy az akadémiai intézetek az adófizetők pénzéből állnak fenn, s az is, hogy az akadémiai költségvetés túlságosan szűk az elvárható nagylelkűséghez képest. Nem kétlem, hogy a kutatóintézet jelenlegi vezetése körültekintően jár el, amikor munkatársi gárdáját kialakítja. Arra azonban érdemes vigyázni, hogy a valódi érdemeket szerzett személyiségek ne annyira akadályként, mint inkább támogatandóként jelenjenek meg. (...). Érthető, hogy az akadémiai vezetés sokkal világosabban osztályozható szempontrendszert kíván alkalmazni a tevékenységek mérlegelésekor. De fontos ügyelni arra, hogy a fürdővízzel együtt ne engedjük le a gyermeket is. Ha a biodiverzitás érték, a filozófiai diverzitás még inkább az. Mint amerikai ismerősöm mondotta: Magyarországon egymástól órányi távolságra élnek olyan gondolkodói személyiségek, amilyeneket a történelemben gyakran idő- és térbeli határok választanak el egymástól. Valójában – minden nyomorúságunk ellenére – gazdagok vagyunk. Manapság, az új politikai-társadalmi helyzetben végre lehetővé válhat a valódi elfogulatlanság. Éljünk a lehetőséggel! (blogspot.com) Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. november 30.Elfelejtett erdélyi klasszikusokErdély a magyar irodalomban címmel tartott vasárnap előadást ifj. Tompó László irodalomtörténész, a budapesti Attila Király Népfőiskola tanára a Lorántffy-központban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében. A mintegy kéttucatnyi érdeklődő előtt olyan elhallgatott vagy elfelejtett, értékőrző erdélyi klasszikusokat idézett meg, mint Baróti Szabó Dávid, Kuthy Lajos, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor. Előadását Szabó Dezső gondolataival kezdte: nemzeti megmaradásunkat elsősorban nem politikusainknak, hanem irodalmunknak köszönhetjük, amely pajzs, kereszt és fegyver is egyben. „Minden magyar felelős minden magyarért” – idézte a két világháború között igen-igen népszerű kolozsvári születésű írót, majd Hamvas Béla gondolataival folytatta, miszerint az erdélyi irodalom olyan gazdag értékmegőrző szereppel bír a magyar irodalomban, hogy a történelmi Magyarországból kiragadva, akár különállóan, önmagában is megállja a helyét. Majd a háromszéki jezsuita költőről, Baróti Szabó Dávidról beszélt, aki a 18. század második felében a magyar nemzet megmaradását a magyar nyelv művelésében látta. Ebben az időben a magyar nem csak a törvényhozásnak, de az oktatásnak sem volt a hivatalos nyelve, ugyanis 1844-ig ezeket a szerepeket a latin töltötte be Magyarországon. Az erdővidéki születésű költő rengeteget támadta a nemességet, a főurakat, amiért nem művelik kellőképpen a magyar nyelvet. Majd a magyar ifjúsághoz fordult, magyar szóra, írásra, anyanyelvük ápolására, művelésére buzdította őket, a nyelv elsorvadásában ugyanis a nemzet kihalását látta: „Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! / Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz”. Ezekután az 1940-es évek egyik legnépszerűbb prózaírójáról, a mára már teljesen feledésbe merült érmelléki születésű Kuthy Lajosról beszélt, aki páratlan éleslátásról tanúbizonyságot téve már a reformkorban megjövendölte Hazai rejtelmek című művében Magyarország kamat- és a nemzet lélekrabszolgaságba hajtását: „A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? … De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek”. A továbbiakban ismét Szabó Dezsőről, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról beszélt. A kimagasló műveltséggel, tájékozottsággal és nyolc nyelv ismeretével megáldott Szabó már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Verne, Hugo műveit. Nemzetnevelő munkásságában azt hangsúlyozta leginkább, hogy minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni. Gyakran ostorozta kora irodalomtörténészeit, mert azt tartották lényegesnek, hogy a világi irányzatok s alkotók miként hatnak, illetve hatottak a magyar kultúrára, nemzeti értékeinkre. „Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?” – tette fel ironikusan a kérdést az író, aki a lényeget kortársaival ellentétben abban látta, hogy a magyar nemzet tudósaival, művészeivel miként járulhat hozzá Európa szellemi arculatához. „Szabó Dezső nyelve egy óriási kincs, egy hatalmas hangszer” – folytatta Tompó. Az elsodort falu szerzője névszóigésítéseivel, kép- és szóleleményekben gazdag alkotásaival nagyban hozzájárult a 20. század első harmadában a modern magyar próza fejlődéséhez. „Idegen a világ mindenhol, csak itt vagyunk otthon, sehol máshol” – idézte székely meseregényének, a Csodálatos életnek a legutolsó sorait. Végül Makkai Sándor nagyenyedi születésű református püspökről, íróról, s annak 1939-ben megjelent Tudománnyal és fegyverrel című munkájáról is beszélt az irodalomtörténész, melyet méltán tekinthetünk ma is nemzeti alaptantervnek, szemben az elmúlt években született tervezetekkel. Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad) 2012. július 24.Értetlenség a Tokaji Írótábor felhívása körülKözleményben foglal állást az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének Intézeti Tanácsa a Tokaji Írótábor 2012-es felhívása kapcsán. Mint kiderül, a tanács meglehetős értetlenséggel fogadta a Tokaji Írótábor 2012-es felhívását, amelyben négy írószervezet a jelenlegi magyar irodalmi kánonok radikális revíziójára szólít fel, s indoklásában szakmailag tarthatatlan vélelmezésekkel illeti a rendszerváltás utáni irodalmi intézmények és a szakmai közélet szereplőinek jelentős hányadát. „Intézetünk elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel és kifejtetlen célzásokkal teli általános ítéleteit, s hangsúlyozza: a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai. Elítélése nem egyszerűsödhet sem az elmúlt fél évszázadban keletkezett kulturális értékek egységes elvetésére, sem a kánonok utólagos megbélyegzésére, sem pedig a jelenlegi, egyáltalán nem homogén intézményrendszer gyanúba keverésére. Minthogy az irodalmi írás nem ideológiai rendszerek lenyomata, Intézetünk károsnak ítél minden olyan szándékot, amely az irodalmi kánonok alakulásának politikai befolyásolására s különösen a kánonok egységesítésére irányul. Mivel minden kánon folyamatos mozgásban van, és amíg van irodalom, ez a mozgás feltartóztathatatlan, a kánonok körüli vita és párbeszéd természetes velejárója, nélkülözhetetlen része az irodalmi folyamatoknak. De úgy véljük, a vita ilyen eszközökkel történő kiélezése nem szolgálja a magyar irodalmi kultúra ügyét, hanem a kultúrától kifejezetten idegen tartományokba tereli a párbeszédet. Közös érdeke minden ép szakmai érzékkel rendelkező irodalmi köztudatnak, hogy ne csak azt lássa be, miért indokolt újra meg újra megvitatnunk az örökölt kánonok kérdéseit, hanem azt is, hogy e vitának csak higgadt körülmények között és tárgyilagos szakszerűség mellett van értelme”, áll a közleményben. A 40. Tokaji Írótábort augusztus 15. és 17. között rendezik meg, és amint az a tábor honlapján olvasható, az idei tanácskozás Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címen többek közt azokkal az írókkal foglalkozik, akiket – mint fogalmaznak – a hatalom kihagyott a magyar irodalom történetéből. „Az irodalom és a politikai hatalom viszonya – a diktatúrák és az ideológiai egyeduralom idején – az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét végzetesen befolyásolta. A szabad szellem állami ellenőrzésének, cenzurális csonkításának történelmi korszakonként változtak a módszerei. A szakmai szervezetek és az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától az ’ellenséges’ vagy ’reakciós szemléletű’ szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig, a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a ’tiltott, tűrt, támogatott’ minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Ez a következetes irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtár, a rádió, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban – például 1945–49, 1950–56, 1957–61 – könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat és életműveiket. Így törölték a 2. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét. Műveiket kitalicskázták a könyvtárakból és bezúzták, arcképüket, fényképeiket kiretusálták a dokumentumokból, létüket kihagyták a magyar irodalom történetéből” – olvasható a 40. Tokaji Írótábor felhívásában. A bevezető összegzése pedig ekként hangzik: „A 40. Tokaji Írótábor azért idézi meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor a diktatúra a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozta, illetve amikor az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság túléli korát, hogy felhívja a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönözze egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását”. Népújság (Marosvásárhely) 2013. november 5.In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres SándorMűvészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát. A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt. A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik. A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt. Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza. A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink. Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg. Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot. A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről. A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója. Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 21.Bővülő kulturális kínálatFolyamatosan bővül és jövőre még szerteágazóbb lesz a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának programkínálata, az elmúló évről és 2014 első negyedévi rendezvényeiről Lakatos Mihály intézményvezető számolt be. A magyar nemzet történelme az egyik legfontosabb sorozata a kulturális központnak, tavaly négy, idén három előadást tartottak a különböző korokat legjobban ismerő történészek Székelyföld-szerte, a soron következő történelmi fordulópont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ennek bemutatására februárban kerül sor, és ugyancsak 2014 témája az 1914-ben kitört első világháború. A különböző rendezvények tételes felsorolása hosszadalmas lenne, csupán számadatokat említve: idén összesen 31 irodalmi jellegű programot szervezett a kulturális központ, hét képzőművészetit, emellett filmvetítés, élsportolók előadása színesítette kínálatukat. Idén először bekapcsolódtak a Szent György Napokba a csángó délutánnal, a sikeresnek bizonyult kezdeményezést folytatják. Ugyancsak először szervezett ünnepi műsort október 23-a tiszteletére a sepsiszentgyörgyi iroda, ennek is folytatása lesz, de jövőben már március 15-re is készülnek önálló rendezvénnyel. Október 23-hoz kapcsolódik a focibajnokság – ugyancsak a folytatás szándékával. Az idei újdonságokhoz tartozik még – de már jövő évi „eredménnyel” – a madéfalvi siculicidium témával meghirdetett képzőművészeti pályázatuk, ennek folytatásaként jövőben Gábor Áron-témájú irodalmi pályázatot írnak ki. És egyáltalán nem utolsósorban egy román nyelvű könyv kiadásának társfinanszírozása zárja az idei esztendő újdonságainak sorát, Hamvas Béla A bor filozófiája című művét a sepsiszentgyörgyi Hubbes László fordította le. Azonban nemcsak bővült a kulturális központ kínálata, hanem egy beígért rendezvénnyel szegényebb is lett:pénzügyi okok miatt nem tudták idén megszervezni a magyarországi borvidékeket bemutató sorozat második kiadását, Lakatos Mihály azonban reméli, a Tokaj-napokra 2014-ben sor kerül. Jövő év első negyedében a már bejáratott sorozatok mellett a Magyar Kultúra Napján szervez műsort a kulturális központ, az erdélyi magyar irodalom két meghatározó személyiségét, Szilágyi Istvánt és Király Lászlót hívták el Sepsiszentgyörgyre. Különlegesnek ígérkezik még a marosvásárhelyi Fekete Zsolt fotós kiállítása, aki ugyanazt ugyanolyan szögből fényképezte le, mint másfél évszázada Orbán Balázs, az egykori és mai felvételek párhuzamos bemutatásának a Lábas Ház ad otthont. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 28.140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét. Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.) Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat. A trilógia Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...) Író, s ha ráér, külügyminiszter Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre. A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették. PÉNTEK ORSOLYA (Oroszlános Udvar) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 2.Első román Hamvas-fordításSokan méltatták a szentgyörgyi fordító munkáját A hétvégén mutatták be a bukaresti Bookfest-en az első, román nyelvre lefordított Hamvas Béla művet. A bor filozófiája (Filosofia vinului) című könyvet a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Attila fordította. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai műszaki és társadalmi karának oktatója, kommunikáció-tudomány tárgyakat tanít. Bölcsészetből doktorált, az apokalipszis esztétikájából. Elmondása szerint Hamvas Béla műveit elsőéves egyetemista korában kezdte olvasni, és azóta is lelkes olvasója a szerzőnek. A fordításhoz azért kezdett hozzá, mert igazságtalannak tartotta, hogy Hamvas ennyire ismeretlen román kulturális körökben, miközben már német, angol és francia nyelvterületeken beindult egy folyamat, a magyar író műveit sokan ismerik. A kilencvenes évek végére például szinte minden írását lefordították szerb nyelvre. – Láttam, hogy a szerbeknél mennyire népszerű lett Hamvas, és azon gondolkodtam, ez a román olvasók esetében is működne, mert tudom, hogy a román olvasóközönség nagyon kedveli a két világháború közötti szellemi jobboldalt, például Mircea Eliade vagy Constantin Noica műveit – mondja. Abban az időben, amikor a könyvet fordítani kezdte, Hubbes könyvtárosként dolgozott a Bod Péter Megyei Könyvtárban, és arra gondolt, megpróbálja, egyáltalán képes-e átültetni a nehéz nyelvezetet. Reggelente ujjgyakorlatszerűen a kávé mellett lefordított egy-egy mondatot. A munkával egy év alatt végzett, de akkor felmerült a kérdés, mihez kezdjen egy lefordított könyvvel? A család és a barátai biztatták, keressen neki kiadót. Először nem voltak pozitív visszajelzések, azt gondolta, nem jó a fordítás, ezért átdolgozta. Közben román irodalmároktól is számos pozitív visszajelzést kapott, például Marius Dobrin írótól, vagy a Párizsban élő Dan Culcertől. – Kiadót azért is nehéz volt találni, mert a jogörökösnek az volt az igénye, hogy csak minőségi, eminens kiadónál jelenhet meg a fordítás. Végül Nina Tînţar, egy sepsiszentgyörgyi román dramaturg nyújtotta a legnagyobb segítséget, aki stilisztikailag is rendbe tette a szöveget. A lefordított mű legalább négy ember kezén ment keresztül, és körülbelül tíz ember segített javaslatokkal, tanácsokkal. Végül a kiadó keresésénél az hozta a változást, hogy Lakatos Mihály, a Balassi Bálint Kulturális Intézet igazgatója Sepsiszentgyörgyre került. Ő vette fel a kapcsolatot több kiadóval, s a Curtea Veche jelezte a készségét, hogy a könyvet megjelentetnék. A Curtea Veche nagyon sok magyar művet adott ki román nyelven, többek közt Márai, Eszterházy, Nádas Péter könyveit. A kiadás anyagi költségeit a Balassi Intézet állta, a fordítót a Magyar Fordítóház Alapítvány fordítói ösztöndíjjal is támogatta. A bor filozófiája az első Hamvas-mű, amelyet román nyelvre fordítottak. – Már rég gondolkodom egy olyan könyvről, amely igazi álmodozóvá tesz. Boldog és beteljesült, egy rokonlélek, amely úgy beszél, mintha én mondanám. Nem jön, hogy elhiggyem, de rátaláltam – így ír az Ochiuldeveghe bloggere Hamvas művéről. A kiadó reményét fejezte ki, hogy nem ez az utolsó együttműködés Hubbes Lászlóval, aki azt tervezi, saját válogatású Hamvas-esszékötettel kopogtat legközelebb náluk. Orosz Anna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. július 31.Hamvas románulA 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával. Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk. - Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle? - A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít… A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle. - Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”. - Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival. Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”. - Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet? - Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam… Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek? Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem. - A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított? - Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam. Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára. - Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai? - Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz. - Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója? - Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban. A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül. Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt. - Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”? - Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját. Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad. Simó Márton, Székelyhon.ro 2014. szeptember 5.Az igazi közösségekért emeltek szót az ODFIE ifjúsági konferenciájánHarmadik alkalommal szervezte meg ifjúsági konferenciáját az elmúlt hétvégén, Jobbágyfalván az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE). Az idei rendezvényre mintegy százhúszan jöttek el. „Szükség van rátok” – jelentette ki Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatója. A nyitó istentiszteleten Albert-Nagy Ákos teológiai hallgató arra hívta fel a figyelmet, hogy egy virtuális közösségben kezdünk élni, közösségi oldalakon tartjuk egymás között a kapcsolatot, és Hamvas Bélával mondhatjuk, hogyha már két igazi barátunk van, akkor sokat kaptunk az élettől. Ha társainkat nem kint az utcán, az életben, hanem a képernyőkön keressük, életünk nagy történései elmaradnak, ha nem figyelünk egymásra, ha nem a mában élünk, még a nagy Ő is elmehet mellettünk, mutatott rá. Kifejtette, ezért hálásaknak kell lennünk az alkalmakért, hogy időnként találkozhatunk, ismerkedhetünk, megnyithatjuk mások felé belső világunkat. Életünket úgy használjuk fel, hogy álmainkat be tudjuk teljesíteni, tudjunk eltávolodni a virtuális világtól, tudjuk kikapcsolni telefonjainkat, és tudjunk igazán figyelni azokra, akiket valóban teljes szívünkkel szeretünk, mondta. „Erre rendeltetett az idei konferencia is, hogy építse szeretethálóinkat, építse a kicsiny egyházközségek fiataljait és az egész világot” – hangsúlyozta a sepsiszentgyörgyi fiatalember. Az idei konferencia nem egyetlen adott téma köré épült, sokféle üzenetet is megfogalmazott – mondta el érdeklődésünkre Popa Ilona szervező. A vasárnapi záró istentisztelet után felavatták a nyárádszeredai Bíró János által készített emlékoszlopot, délután pedig szórakoztató vetélkedőt és sportversenyt szerveztek. Gligor Róbert László , Krónika (Kolozsvár) 2014. december 24.Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai. Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 1.Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt. – Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol? – Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni? – Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség körében igen nagy a sikere a műnek. – A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg. – 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben. – Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal? – Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve. – A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat? – Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne. – Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még? – A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása. – Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak. – Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket. – Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szeptember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint. – Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott. – Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is. – Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni. – Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót. – Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet? – Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv. – Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod? – Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 9.(El)döntetlen átjárások – Írótábor a magyar és román irodalom „határvidékén”Irodalmak, határvidékek címmel szervezte meg a hétvégén az árkosi Szentkereszty-kastélyban 14. írótáborát az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), amelyen román írókat is meghívva keresték a két irodalom közötti kapcsolódási pontokat. A szeptember 4-ei magyar–román labdarúgó-mérkőzés egyébként stílszerűen a tábor első napjára esett, a résztvevők meg is nézték közösen, és abban is egyetértettek, hogy egyik csapat sem produkált túl sokat a döntetlennel záruló meccsen. Mint ahogy az irodalomban sem: bár Erdélyben egymás mellett él (és alkot) a két náció, a kortárs alkotások egymás nyelvére való lefordítása valamiért mégis akadozik, ha egy román kiadó magyar szerző művét jelentetné meg románul, szinte biztos, hogy valamelyik budapesti „sztáríró” művét választja, az erdélyi magyar szerzőkre ügyet sem vetve – és fordítva. Egyéni ambíciók és intézmények Nem véletlen tehát, hogy mindjárt ez első beszélgetés a műfordítás lehetőségeiről szólt. Három műfordító – Hubbes László, aki Hamvas Bélát fordított románra, Andrei Dosa, aki szintén magyar szerzők, köztük fiatal alkotók műveit ülteti át román nyelvre, valamint Markó Béla – több értelemben is megvizsgálta e lehetőségeket. Egyrészt a valós átültethetőség szempontjából – Markó szerint például a fordítás önálló alkotói munka, hiszen lehetetlen egy az egyben lefordítani valamit, egy másik nyelven mindig más lesz egy kicsit. Elhangzott ugyanakkor az is, hogy minden álszerénység dacára igenis fontos az íróknak, hogy minél több nyelven jelenjenek meg műveik, hiszen így a potenciális olvasóik száma is jelentősen növekszik. Az E-MIL elnöke, a beszélgetés moderátora, Karácsonyi Zsolt még hozzátette, hogy a szerző személyes ambícióin is múlik, hány nyelven jelennek meg művei, Markó szerint viszont nagyon is fontos az intézményes háttér a kultúrák közötti átjárás biztosítására. Andrei Dosa szerint a román kiadók sokkal fogékonyabbak az angolszász, olasz, német irodalomra, a magyarok közül csak a Nyugaton is „befutott” szerzőkre kíváncsiak. Öngyilkosság verset kiadni Másnap könyvkiadói szemszögből is megvizsgálták a kérdést. Kovács Attila Zoltán, a magyarországi Helikon Könyvkiadó vezetője például elmondta, inkább klasszikusok kiadására „kényszerülnek” – így a román szerzők közül is inkább a klasszikusokat jelentetik meg –, a kortárs művek, főleg kortárs versek kiadása kész öngyilkosság, alig vásárolnak ilyen könyveket manapság az emberek. Király Zoltán, a könyvkiadással és kortárs művek népszerűsítésével is foglalkozó Sétatér Kulturális Egyesület ügyvezetője ugyanakkor hozzátette, hogy az erdélyi könyvkiadók meglehetősen keveset foglalkoznak a könyvek utóéletével, népszerűsítésével, így nem is csoda, ha az olvasók nem rohamozzák meg a könyvesboltokat, valahányszor megjelenik egy kortárs szerző új kötete – egyesületük éppen ezen szeretne változtatni. Marin Mălaicu Hondrari, a Charmides Kiadó vezetője is jelen volt a beszélgetésen, az ő kiadójuk Andrei Dosa egy műfordításokat tartalmazó antológiáját és egy Kemény István-verseket tartalmazó fordításkötetet is megjelentetett, de Tóth Krisztina-művek román fordítását is tervezik kiadni. Péntek este egyébként fiatal román szerzők olvastak fel műveikből, szombaton pedig a fiatal magyar szerzők estje zárta a tábor hivatalos programját. Utóbbin többek között az a kérdés is felmerült, hogy miért nem érzékelhető a most induló szerzőkön az a „generációs” jelleg, amely a rendszerváltás előtt a Forrás-nemzedékek esetében vagy a rendszerváltás után az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy tagjainál olyan szembeötlő volt. Egyértelmű válasz erre a kérdésre nem született, abban azonban a jelenlévők egyetértettek, hogy ma sokkal inkább a „maguk útját járják” a pályakezdők, mint ahogyan az is szembeötlő, milyen sok fiatal települ át Magyarországra – még akkor is, ha sokan csak néhány évre, az egyetemi vagy mesteri képzés idejére. A fiatal költők néhány műve egyébként Andrei Dosa fordításában román nyelven is elhangzott, az est után pedig kötetlen formában, a tábortűz mellett lehetett folytatni a beszélgetést. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2015. szeptember 9.Árkosi magyar–román írótáborHáromszéki fiókszervezetet hozna létre az E-MIL A magyar–román írók, költők és műveik ismerkedéséről, találkozásáról szólt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótábora, melyet idén is Árkoson tartottak szeptember 3–6. között. Az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény csütörtökön este nyitotta és vasárnap reggel zárta kapuját. A meghívott írók, költők, műfordítók és a kiadók képviselői a magyar és román irodalom kapcsolatát és különbözőségeit boncolgatták, külön kitérővel a műfordítások, valamint a két nyelvterület könyvkiadásának helyzetére. A feszesen tartalmas tábori program pénteken délelőtt a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László (Hamvas Béla A bor filozófiája c. művének román fordítója), illetve Dósa Andrei (ő Kemény István reprezentatív verseit fordította le) és Markó Béla költők beszélgetésével indult. A meghívottak az általuk végzett fordítások fontosságát járták körbe, valamint a műfordítói munka működését támogató intézményrendszer hiányosságait és szükségességét boncolgatták Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnök moderálásával. Az egyetlen programpont, ami elmaradt, az írószervezetek vezetőivel beharangozott, Szövetségek, határvidéken című beszélgetés volt, melyre a magyarországi résztvevők az ideiglenesen szüneteltetett vonatforgalom okán nem érkeztek meg, Varujan Vosganian pedig parlamentbeli elfoglaltsága miatt volt kénytelen az utolsó percben lemondania a meghívást. A táborban jelen lévő fiatal román költők Fischer Botond és Horváth Előd Benjámin költők közreműködésével magyarul is ízelítőt nyújtottak alkotásaikból. Előbbi beszélgetőtársként is faggatta őket alkotói hitvallásukról, nemzedéki hovatartozásukról. Szombaton délelőtt a könyvkiadók képviselőin volt a sor a bemutatkozásban. Király Zoltán költőt, a Sétatér Egyesület ügyvezetőjét, Kovács Attila Zoltánt, a budapesti Helikon Kiadó irodalmi vezetőjét, Dan Lungu írót, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadójának igazgatóját és Marin Mălaicu-Hondrari költőt, a besztercei Charmides Kiadó vezetőjét Lakatos Mihály író, költő kérdezte sajátos kiadói politikájukról, gondjaikról és a könyvkiadás buktatóiról. A déli E-MIL-közgyűlés az elnöki beszámolóval kezdődött, majd felvetődött a háromszéki fiókszervezet létrehozásának az ötlete is, melyet a jelen levő tagság támogatásáról biztosított. Délután beszélgettek többek között az alkotás és fordítás folyamatáról, író és fordító személyes kapcsolatának szükségességéről, a román szerzők alkotói hitvallásáról, rövid felolvasásokkal is tarkítva a találkozót. Utolsó este Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes költők osztották meg a hallgatósággal verseiket – Dósa Andrei brassói költő tolmácsolásában románul is –, majd a Fekete Vince kérdéseire adott válaszaikból az irodalomban való fogadtatásukról, a nemzedékük sajátosságairól is képet kaptunk. Dimény H. Árpád Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. szeptember 11.Bezárt a Balassi IntézetLakatos Mihály: „Remélem, hagytam valamit magam után” Egy karakteres kultúremberrel kevesebb van Háromszéken: lejárt a mandátuma Lakatos Mihálynak. Ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány ugyanis egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot. A központ igazgatója kiürítette már irodáját, amikor a búcsúbeszélgetésre sor került. A Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanárember nagyon is jól tudta, hová pályázik, amikor a sepsiszentgyörgyi kirendeltség vezetését elnyerte, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetőjeként tettleg hozzájárult az intézmény 2006-os létrehozásához. – Miután Csíkszeredában már létrehozták a főkonzulátust, Székelyudvarhelyen már működött a Duna Televízió stúdiója, a háromszéki politikusok igen tevékeny lobbizásba kezdtek, hogy a Magyar Kulturális és Koordinációs Központ székhelye Sepsiszentgyörgy legyen. Ez ugyanis nem egy szentgyörgyi, hanem egy székelyföldi, sőt erdélyi intézmény volt, amelynek történetesen itt volt a székháza – eleveníti fel a kezdeteket Lakatos Mihály. Az igazgató szerint sokat segített az, hogy ismerte az itteni körülményeket, meg az is, hogy Magyarországon hosszú időt töltött az adminisztrációban. „Kinti” pályafutását 1993-ban szegedi kollégiumi tanárként kezdte, majd igazgatói állásából „vitték fel” a minisztériumba. Bár nehéz „kiszedni” belőle, valahogy elmondja: nevét természetesen nem a telefonkönyvben találták meg. Határon túli magyar írók találkozóinak egész sorát szervezte, PhD-képzést szerzett, az Országos Fordítóiroda munkatársa lett, tanár volt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és egyáltalán nem utolsósorban megnyert egy országos drámaíróversenyt, amelyre 1200-an neveztek be. Romániába 18 év után tért vissza, mint mondja, a körülmények, sajnos, nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Úgy véli, sűrű programja volt (2014-ben például az MKKK gyakorlatilag heti egy tevékenységet szervezett), terveinek mintegy 80 százalékát megvalósította. Ezek közé tartozik a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotás született, amiket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni, nemkülönben a közös román–magyar értékeket bemutató programoknál a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is. A jövőről egyelőre nincs döntés. Bár időnként felmerül a döntéshozók körében, hogy indokolt-e fenntartani egy intézményt, amely a magyar kultúrát terjeszti a tömbmagyarságban, Lakatos Mihály arra számít, lesz folytatás. Ha valaki a háromszéki kultúrafogyasztókat megkérdezné, nagy valószínűséggel azt a választ kapná, hogy az MKKK-nak és Lakatos Mihálynak „éreztük” a pozitív hatását, s ez nem pusztán abban merült ki, hogy a magyar nagykövetség alárendeltségébe tartozó intézményen szabadon loboghatott a magyar nemzeti zászló... Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. október 13.Bezárt a “magyar szoba” SepsiszentgyörgyönA székelyudvarhelyiek közül sokan, miután (Magyarország felé dolgozó) területi tévéstúdiója lett a városnak, a csíkiak, miután ott magyar főkonzulátust nyitottak, kissé lekicsinylően mondták, hogy Szentgyörgyön “magyar szoba” nyílott, mert nekik csak annyi jutott. Tény, hogy a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális és Koordinációs központja (2006 óta) komoly intézménnyé nőtte ki magát, amely igen jelentős eseményeknek adott otthont, illetve olyan programokat is kezdeményezett az évek során, amelyek maradandó hatásúak. Ezt az intézményt négy éven át – 2011 szeptembere és 2015 augusztusa között – Lakatos Mihály vezette. Lakatos Mihály (1964) Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanár, író, szerkesztő, műfordító, nagyon jól tudta, hová pályázik. Túl mindezeken, “odakint” is olyan munkakörben dolgozott, amelyben nemhogy elszakadt volna szülőhelyétől, hanem még inkább idekötötte magát a határ innenső oldalán levő magyar kultúrához, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM) főosztályvezetőjeként tevékenykedett. Annak idején tevőlegesen is hozzájárult, hogy ez az intézmény létrejöjjön Sepsiszentgyörgyön, de túl mindezeken, folyamatosan szervezett ösztöndíj-programokat, táborokat az erdélyi és székelyföldi írók részére. Mandátuma most lejárt, s ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot. Ez az intézmény annak idején azért jött létre, akkortájt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kezdeményezésére, hogy elsősorban a székelyföldi régióba juttasson el bizonyos kulturális programokat. Az intézmény vezetője Romániába tizennyolc év után tért vissza, ahol, mint mondotta, a körülmények nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Sűrű programja volt, általában heti egy tevékenységet szervezett, s a szűkös anyagi keret, meg az emberi korlátok ellenére is terveinek mintegy nyolcvan százalékát megvalósíthatta. Ilyen kiemelkedő program volt a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotást küldtek be, s amelyeket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni. Emlékezetes és fontos pillanat volt a közös román–magyar értékeket bemutató programok között a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, annak megjelentetése és bemutatása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is. Fájlalja, hogy félbemaradt a magyar építészek bemutatása. Öt évre tervezett. Ha lett volna lehetőség akkor be tudna fejezni a magyarok történetéről szóló előadás-sorozatot is, amellyel csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és végül a rendszerváltás. “Így lett volna teljes a kép. – Így is örvendek – mondotta -, hogy Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen több ezren vettek részt a lezajlott előadásokon, s az is nagy elégtétel, hogy középiskolás diákoknak – rendhagyó történelem órák keretében – mutathattuk be a történelem bizonyos aspektusait, s talán felkelthettünk bennük a múlt iránti érdeklődést is.” Van egy másik projekt is, amely túllépi a mandátumot: az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, 2015. szeptember 3.és 5. között, Árkoson lezajlott zajló tábor, ahol jelen volt néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akinek műveit magyar nyelvre ültették át, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. Ezt a tanácskozást követné egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni a két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Az intézmény jövőjéről egyelőre nem tudni semmit. Azt mondja Lakatos Mihály, hogy érkezése előtti is volt egy három hónapos időszak, amikor üres volt ez a poszt. Ő maga, lévén családos ember, aki három fiúgyermeket nevel, nem kíván a továbbiakban itt dolgozni, mert a gyermekeket megviselné az újabb környezetváltás, de minisztériumi beosztásában a jövőben is hasonló tevékenységet folytat majd, ezek után nem Sepsiszentgyörgyön, hanem ismét Budapesten. Tegyünk hozzá még annyit, hogy reméljük, a közeljövőben is fog publikálni a Kultúrhonban, hiszen az elmúlt négy év során, több-kevesebb rendszerességgel jelen volt ebben a rovatban. Simó Márton Székelyhon.ro 2015. november 6.Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője” Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában. – Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben? – Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem. Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak. Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat. Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői. – 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből? – Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen. Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek. - Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989? - Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem. - Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész? – Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak. - Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad? - Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására. – Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója. Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula. Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba. – Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni? – Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág. – Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi... – Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben. – Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás? – Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése. – Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése... –Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.” - Min dolgozol most? Mik a terveid? - Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni. Józsa István egyetemi oktató Szabadság (Kolozsvár) 2015. december 10.Nyomot hagyni az időbenA háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója. – 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni? – Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is. – A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést? – Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete. – Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet? – Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak… – S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár? – Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény. – Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni? – Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból. Demeter Zsuzsa Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. június 4.Negyvenegyen búcsúznak a teológiai líceumtólA hagyományoknak megfelelően a Székesegyházban búcsúztak tanáraiktól és diáktársaiktól a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum végzősei. A ballagók Nm. Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök áldásával indultak el a kihívásokkal teli felnőttkor ösvényén. Több felszólaló is jelezte: a mostani végzősöket tanulmányaik végeztével visszavárják Szatmár megyébe. Ünnepi szentmisét követően kezdődött péntek délben a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum ballagási ünnepsége. A szentmise végeztével Nm. Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök a szülőkhöz fordult: "A gyermek Isten ajándéka, de eljön minden szülő számára a pillanat, amikor el kell engedni a gyermekek kezét. A ballagók elindulnak a felnőtté válás útján. Lelki tarisznyájukban pedig gazdag útravaló van, amit az iskolában kaptak" - mondta. A ballagási ünnepség a XII. osztályos Maskulik Dávid szavalatával vette kezdetét, Dsida Jenő Tízparancsolat című verse pedig méltóképpen megalapozta a rendezvény hangulatát. A XI. osztályosok nevében Fábián Dávid szólt a végzősökhöz: "Ne féljetek nagyot álmodni, az álmokat pedig itt, a szülőföldön kell megvalósítani" - mondta. Figyelmeztette a végzősöket: ne felejtsenek el szeretni, mert a szeretet egy ki nem fogyó, erőt adó forrás. A ballagók nevében Reizer Szabina szólt. "Az ember gerinces lény, ez pedig nem csak biológiai, hanem erkölcsi szempontból is értendő. Az iskolában ezzel a tartással találkoztunk, ezt tanultuk. Köszönet azoknak, akik évekig tartották bennünk a lelket: szülők, diáktársaink, tanárok és osztályfőnökök". Ádámkó István iskolaigazgató beszédéből kiderült, hogy a mostani végzősök voltak az első évfolyam, akik az iskolai éveiket már az új épületben kezdték. Kiderült, hagyományteremtő évfolyam voltak, ezért nehéz őket elengedni az iskolaközösségből. "A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rádbízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied" - búcsúzott egy Hamvas Béla idézettel Ádámkó. "Nemsokára elmentek egyetemre, elmentek világot látni, tapasztalatokat szerezni. De soha ne fejtsétek el: Szatmár hazavár" - hangsúlyozta Kereskényi Gábor parlamenti képviselő. "Csatákban győztesek legyetek, ha elestek, legyen erőtök felállni, mert nem vereségre, hanem győzelemre teremtettetek" - búcsúzott a végzősöktől Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes. Következett a díjak átadása. A XII. A osztályban harmadik díjas lett Maier Nándor 9,41-es átlaggal. Második díjas Zelicskovics Benjámin Márk 9,55-tel, az osztály legjobbja pedig Reizer Szabina lett 9,91-es átlaggal. A XII. B esetében a dobogón több holtverseny is kialakult. A harmadik díjon osztozik Székely Áron és Roszpapa Dávid 9,92-es átlaggal. A második helyen is holtverseny alakult ki: Pfeipfer Hannelore és Bakos Imola 9,96-os eredménnyel. Az első díjnál négyes holtverseny alakult ki: Pallai Dorottya, Mares Eszter, Szép Márton és Schefler Gergő 10-es átlaggal fejezte be a XII. osztályt. A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum történetében első alkalommal alakult ki holtverseny a középiskola négy éves átlagának figyelembe vételével elkészített lista elején: Szép Márton és Schefler Gergő is 10-es tanulmányi átlaggal búcsúznak a líceumtól. szatmar.ro 2016. szeptember 3.A 2016-2017-es színházi évad küszöbénBeszélgetés Keresztes Attila rendezővel, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójával – A múlt idénynek van-e olyan tanulsága, tapasztalata, amit fel lehetett használni, be lehetett építeni a most kezdődő évadba? – Igen. Személyes tapasztalatom a lehetőség és ennek a felelőssége. Tizenöt éve vagyok művészeti igazgató, Kolozsváron, Szatmáron dolgoztam, az eltelt négy évben pedig Vásárhelyen, s művészeti vezetőként azt éltem itt meg, pontosabban az volt rám nagy hatással, hogy micsoda lehetőség rejlik ebben a társulatban, illetve ebben a városban. – Milyen szempontból? – A nyitás szempontjából. Minden hely más és más, de itt valóban azt tapasztaltam, hogy hihetetlen nyitottság van a városban. És ezt, meglátásom szerint, tovább lehet bővíteni, feszegetni jó értelemben vett provokációkkal, ami a színházművészetet illeti, mert van rá vevő, érzékeny közeg. – Vagyis ez az évad is a nyitottság jegyében zajlik? – Egyértelmű. Harag György mondta annak idején, hogy a színház legfontosabb feladata a folyamatos megújulás. Ebbe természetesen beletartozik az a művészi elv, az az irány is, amit a színház tűz maga elé, de a szüntelen megújulás olyan elvárás, amely minden egyes alkotóra külön is vonatkozik. Ez a négyéves mandátum, amit mi augusztus 5-én zártunk, jól sikerült. Szépek az eredményeink saját közegünkben, a városban is. Elég, ha most csak annyit említek, hogy emelkednek a nézőszámok, élővé sikerült tenni a színházat. De szakmai szempontból is sikerekről beszélhetünk. Figyelnek ránk, fesztiválokon díjaznak, érezzük, hogy értékel minket a színházi szakma. – A teljes társulat fogékony a megújulásra? – Igen. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy az utóbbi öt, tíz évben kicserélődött a társulat. Generációváltás történt. Fiatal embereket pedig könnyebb berángatni egy újszerű folyamatba. Változott a felkészültségük. Nagyon erős, jó a csapatunk. Mindannyian figyelnek egymásra. – Azért olyan hangokat is hallani a városban, hogy olykor hiányoznak a nagy tapasztalatú, idősebb színészek, bizonyos szerepeket ők természetesebb módon tudnának megoldani. Az új évad darabjaiban is lesznek olyan színpadi alakok, akiket ők tudnának a leghitelesebben életre kelteni. Hiányukat képes feledtetni a jelenlegi gárda? – Feltétlenül. Az évadot alapvetően a társulatra építjük a rendezőkkel. Az én színházcsinálási elvem az, hogy rendezőket keresek meg, jól gondolkodó, jó ízlésű alkotókat, és a címeket utána együtt rakjuk össze, egyeztetjük a mi kívánságainkat azzal, amit ők akarnak mondani. Így áll össze az évadterv. Természetes, hogy a rendelkezésünkre álló színészeket is figyelembe veszi. – Olyan rendezőkre is számítanak, akikkel hosszabb ideje eredményes az együttműködés, új nevekkel is találkozni fogunk. – Nyilvánvaló, hogy ha egy társulat jól tudott dolgozni egy rendezővel, akkor ezt érdemes folytatni, hiszen egyre jobb munkák kerülnek ki a keze alól. Egymásra hangolódnak, értik egymás gondolkodásmódját. Ezért is alapozunk olyan visszatérőkre, mint Mohácsi János, Radu Afrim vagy Theodor Cristian Popescu. És vannak újak is. Mint minden évben, az idén is készítünk egy nagy zenés produkciót. Musicalt, nagyoperettet, amilyen a My Fair Lady, a Mágnás Miska volt és a még futó Csárdáskirálynő. Ebben az évadban a szilveszteri bemutatónk a Chicago, ami a musicalirodalom egyik gyöngyszeme. Nagy táncos, dzsesszes, szatirikus, ironikus társadalomkritika, beleértve az amerikai média hatalmát is. Ismert darab. – És nagy kihívás egy drámai színháznak. Sokan látták a filmes változatát, vásárhelyi színpadon is előadták. – Az nekünk csak jót tesz, hiszen annál többen jönnek el majd megnézni. Különben nagy kihívás volt a My Fair Lady is, nem beszélve a Csárdáskirálynőről, amely majdnem opera. Az igényességre ebben az esetben is nagyon ügyeltem. Komoly alkotókra, kiváló közreműködőkre alapoztunk. A Chicagót Juronics Tamás fogja rendezni és koreografálni. Ő a szegedi kortárs balett vezetője, és tényleg világhírű előadásokat hoznak ott létre. A személye garancia lehet, illetve az a munka is, amit mi itt már elkezdtünk és be fogunk fektetni ebbe az előadásba. – Egy kicsit előre ugrottunk. Mivel kezdődik az évad? – Az Olbrin Joachim csodálatos utazásával. Ennek a próbafolyamata már a múlt évadban elkezdődött. Mezei Kinga rendezi. Színész, rendező és író Szabadkáról. Sok előadást úgy rendezett, hogy ő maga írta. Egy Hamvas Béla-meséből íródott a szövegkönyv. Szép, lírai, filozofikus, elgondolkodtató játék. Arról szól, egy mondatban, hogy mit nevezünk életnek. A bemutató szeptember 16-án lesz, Hamvas most először szólal meg a vásárhelyi színpadon. Készülünk egy újabb Radu Afrim-előadással is. Nagyon szépen egymásra találtak a társulattal. Már Az ördög próbája is jó előadás volt, majd A nyugalom az utóbbi tíz év emblematikus előadásává vált. – Díjözönt hozott. – És ez még folytatódik. Szeptember 21-én megyünk Budapestre. A Színikritikusok díjára jelölték négy kategóriában a produkciót. Örülnék, ha a jelöléseket díjakra váltanák. Jó pillanatban született, sikeres munka volt. Ezt folytatnánk most. Az ördög próbájánál Radu a társulattal kitalált egy történetet, azt felöltöztették, s abból lett az előadás. Nem volt még munkacíme sem, ezért úgy hirdettük meg, hogy meglepetés- előadás. A tavaly már előre tudtuk, mi lesz, de akkor is úgy hirdettük. Ezért ugyanígy folytatjuk a sorozatot, Meglepetés-előadás 3. címmel készül nagyszínpadra, és ennél is írnak egy darabot a munkafolyamat során. A témája: egy tömbház a 70-es években. Néhányan még emlékszünk, hogy mik történtek akkoriban. Humor és dráma, tragédia egyaránt lesz benne. Izgalmas munka, a színészek is szeretik, mert az improvizációs készségüket is megmozgatja. A maguk kis világát is hozzátehetik, és ezekből mindig szép dolgok születnek. – Előttünk a műsorterv. Futtában olvasva is sejteti, találkozhatunk még rendhagyó dolgokkal a következő hónapokban. Mi a Stresszfaktor 15? – Volt már olyan próbálkozásunk az undergroundban, a Twilike, amellyel a fiatalokat igyekeztünk megszólítani. Azokat, akik még az iskolapadokban ülnek, és készülnek erre az életre, amiről aztán nem szűnnek meg beszélni. Ezzel próbálkozunk most is. A színházban vannak tinédzser önkéntesek. Ők összeálltak és létrehoztak egy MANOSZOK nevű csoportot. Minden hétvégén van velük színházi foglalkozás, a színészeink irányításával végeznek drámai gyakorlatokat. És a rendező, Csáki Csilla, aki Németországból jött haza, elhozta a Stresszfaktor 15 című darabot, amely a középiskola utolsó időszakáról, az egyetemre készülés periódusáról szól. A kérdéseket felvető játszó személyek nem színészek, hanem ők maguk, azok az önkéntesek, akik saját korosztályukat és persze a szüleiket szembesítik a problémáikkal. A premier szeptember 23-án lesz. – Az Underground teremben. És a Kisteremben mikor mire számíthatunk? – December 4-én Rares Budileanu színrevitelében láthatunk egy változatot A botcsinálta doktor című Moliere-komédiából. A sokak által ismert történet mArad, de Székely Csaba újraírja, maivá igazítja a maga stílusában, kellő humorral, kellő iróniával, öniróniával. Budileanu a színház román társulatának a színésze, rendezője. Az előadás tervezett címe: Doktor S. Ugyancsak a Kisteremben készül január 11-i dátummal az az előadás, amelyet a fiatal Adi Iclenzan rendez, és magyar nyelvű ősbemutató lesz. A szerző norvég, Jon Fosse, a dráma címe: Szép. Románul olvastuk, most fordítják magyarra. Ibsen, Bergman északi világa elevenedik meg benne, a kommunikáció képtelenségével is szembesít. Közben a szereplők ebben a válságos világban keresik a szépet, idézik meg a tökéletesnek vélt múltat, a távoli jövőt. – Keresztes Attila pedig a Machbethtel szembesül. Shakespeare-t rendezni mindig, mindenkinek nagy erőpróba. – Igen, nagytermi stúdiótérben rendezem. Vagy tíz éve kerülgetem ezt a problémát. Valószínűleg mindnyájunkban benne van az a vágy, hogy valami nagyot akarunk alkotni, létrehozni, de mint ebben a nagy drámában is, felmerülhet az, hogy milyen áron, és megbírjuk-e azt, amit felvállaltunk. Lélektanilag rendkívül összetett a darab, van benne sok minden, boszorkányság, tévhit, hit, szerelem, csalódás… Hihetetlen, fantasztikus anyag, véres dráma. Tényleg kihívás. Márciusra terveztük a bemutatót. – Kemény dió az utána következő másik nagytermi feladat, a Dürrenmatt-darab színrevitele is. – Májusban kerül színpadra Az öreg hölgy látogatása. Mohácsi János rendezi. Csodálatos, ahogy ők hárman, a Mohácsi testvérek, együtt dolgoznak, és összehangolják a rendezést, dramaturgiát és a díszletet. Külön örülök ennek a kapcsolatnak, amelyet sikerült kialakítanunk velük. – Ennek a tragikus komédiának is volt már Marosvásárhelyi színpadi változata, nem kevesen lehetnek, akik emlékeznek rá. – Nem is volt olyan nagyon régen. De van egy olyan vélemény, hogy egy darabot tízévente lehet elővenni. Az idő teltével változik a valóság, és pontosan az az érdekes egy ilyen előadásban, hogy felmutassa, mi történt azóta. Minden város egyfajta Güllen, és minden várost gülleniek laknak, vagyis lényegében magunk elé is tükröt tarthatunk ezzel a Dürrenmatt-színművel. – Kilenc bemutató készül ebben az évadban, kistermi előadás az is, amelyről még nem beszéltünk. – Timur Vermes regényéből született a Nézd, ki van itt! című darab 2011-ben. Izgalmas dramatizálás. Film is készült a könyvből. Theodor Cristian Popescu rendezi. A sztori szerint Hitler 57 évesen felébred egy udvaron Németországban, és rácsodálkozik arra, amit talál, kancellárnővel, migránsokkal, homoszexuálisokkal, egyebekkel, amik a mai világban ellentétesek az ő elveivel, elvárásaival. De az is felmerül a szatírában, hogy vajon lezártuk-e mindazt magunkban, amit a hitlerizmus hirdetett, megtörténhet-e még egyszer mindaz, ami akkor kivetkőztette magából az emberiséget. Komikus helyzetek adódnak, nevetünk is rajtuk, de valahol mélyen ott motoszkál a nézőben a borzalom tudata. – Személy szerint a művészeti igazgató mit vár, mit remél ettől az évadtól? – Igényes elmélyülést. A színház megannyi más dologgal együtt sokat változott, ahhoz képest is például, ahogy én szocializálódtam a színházban. Ma már kezdi kinőni magát valamiféle tudománnyá. Miközben egy végtelenül egyszerű gyakorlat. Szakma. Ezt a kétféle dolgot kell összebarátkoztatni. Millió elv, színjátszási mód létezik. Az információ nagyon könnyen eljut hozzánk, azonnal tudjuk, hogy tegnap Berlinben milyen bemutató volt, különféle jelenségeket hamar megkívánnak az emberek. De néha nehéz a dolgunk. Megkérdőjeleződhet az, hogy tudunk-e kommunikálni a saját nézőinkkel. Ők nem foglalkoznak éjjel- nappal színházzal. Ők bejönnek, megnéznek valamit, és az vagy szól hozzájuk, vagy nem. A színházi társulatnak, a miénknek is azt az utat, módot kellene valahogy megtalálnia, hogy mindazt, amit fölszedett a színháztudományból, a legőszintébb, a legegyszerűbb eszközökkel formálja meg a színpadon. Úgy, hogy az utcáról bejövő ember, felkészültségétől, kulturális hátterétől függetlenül érezze, a színpadról közvetlenül őt szólították meg. Jó lenne tudni, hogy az új évaddal is közelebb kerülünk ehhez az elváráshoz. Akkor hát kívánjunk mindkét félnek mAradandó élményeket, emlékezetes, szép színházi esteket! Nagy Miklós Kund Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 8.Aranydiplomás orvosok és gyógyszerészekFél évszázaddal ezelőtt, 1966-ban kapták meg a hivatás gyakorlására feljogosító oklevelet, ami mellé 2016. szeptember 3-tól immár egy aranydiploma is került. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1966-ban végzett orvosai és gyógyszerészei szeptember harmadikán tartották 50 éves találkozójukat. Előző nap ökumenikus istentisztelet keretében "adtak hálát minden idők Urának az eddig kapott kegyelemért" és emlékeztek meg volt kollégáikról és tanáraikról. Szombaton délelőtt a szokásos fényképeződés után az intézmény dísztermében gyűltek össze. A Gaudeamus felhangzását követően dr. Nagy Előd rektorhelyettes köszöntötte a megfogyatkozott számban megjelent általános, gyermek- és fogorvosokat, valamint a gyógyszerészeti kar végzettjeit. Fél évszázaddal ezelőtt 148-an indultak útnak az egyetemről, az eltelt öt évtized után még hetvenen sem tértek vissza. Történelmi évfolyam voltak, mint annyi más a Marosvásárhelyi egyetemen. Bár hozzájuk már nem hatott el 1956 szele, amely korábban hallgatók egész sorának törte derékba a pályáját, ennek az évfolyamnak az egyetem jellegének a megváltozatására elindított intézkedések előszelét és hatását kellett átélnie. Pártutasításra 1962-ben kezdődött el az intézet magyar jellegének a megváltoztatása, s vezették be az azóta is fennálló "abszurd" intézkedést, miszerint a magyar nyelvű előadások mellett románul tartják a gyakorlati képzést, ami megnyitotta az utat, hogy az oktatói kart is fokozatosan átrendezzék. A történtekről volt prorektoruk, dr. Puskás György számolt be a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés ötvenedik évfordulójára kiadott kötetben. A rektor a hosszú börtönévek után visszatért dr. Csőgör Lajos professzor volt, és rektorhelyettesként már dr. Pop D. Popa Ioan előadótanár neve is szerepelt. A hetvenes éveikben járó orvosok és gyógyszerészek köréből busás vámot szedett az idő. Különösen az általános orvosi kar végzettjeivel volt kíméletlen, holott azt gondolná az ember, hogy aki a gyógyítás szolgálatába szegődött, az önmagára is jobban ügyel, és kegyesebb hozzá a teremtő. A valóság az ő esetükben rácáfolt a feltételezésekre, hiszen az 1966-ban végzett 54 általános orvos közül 25-en már nincsenek az élők sorában. Érdekes módon a gyermekorvosokat és fogorvosokat kevésbé sújtotta a sors, mindkét kar 27 végzőséből öten mentek át a "túlsó partra", a 40 gyógyszerészből pedig 13-an. Akik túlélték a jórészt munkával töltött fél évszázadot, azok közül néhányan ma is dolgoznak fiatalokat megszégyenítő frissességgel, másokat jobban megviselt a könnyűnek korántsem nevezhető mesterség gyakorlása. A találkozón egykori tanáraik közül öten vettek részt. A hatvanas években az akkori MOGYI virágkorát élte, s a második tanárgeneráció tagjai igényesen és színvonalasan végezték feladatukat, hangzott el dr. Nagy Előd előadótanár beszédében. Az utolsó harminc év oktatóinak és hallgatóinak szemszögéből legendás évek voltak ezek, amelyekhez képest a mai MOGYE más viszonyokat mutat. Bár épületekben, központokban, rendszerekben látványos a fejlődés, az emberi erőforrást illetően nehéz helyzetben van az egyetem magyar tagozata, amely a fennmAradásért küzd. Az utánpótlás nem minden tanszéken megoldott, a karrierfejlődés feltételei kemények, nehezen teljesíthetők, a végzősök jelentős számban vándorolnak ki külföldre. A jelenlegi tanári kar számára az ötven évvel ezelőtt végzettek kitartása, összetartó ereje példaértékű, fogalmazott a rektorhelyettes, aki Babits Mihály soraival zárta mondanivalóját. Idézetekkel sűrűn megtűzdelt, tartalmas, szép beszéddel köszöntötte volt kollégáit dr. Kun Imre professzor, aki szerint a találkozó résztvevői az ősz időszakát élik át, s ha sikerült lélekben fiataloknak mAradniuk, akkor is elkövetkezett számukra a számvetés ideje. A keresztény értékrend hármas kötéséből kiindulva Márton Áron és Hamvas Béla szavaival fogalmazta meg a hit lényegét. A vallás kimeríthetetlen energiát ad a harc megvívásához. A küzdelem pedig nem a nyugdíjkorhatár eléréséig tart, hanem addig, ameddig "képesek vagyunk helytállni"– tette hozzá. Jó érezni azt, hogy szükség van még ennek a nemzedéknek a tudására, tapasztalatára mind a gyógyítás, mind a tanítás terén, ez felvillanyozóan hat, s a "tesztoszteronhoz hasonlóan megnövelheti a sejtek telomérjeinek a számát" – szólt az endokrinológus a beszélőből. Szakmai téren mindig a nehezebbet választva a szolgálat fontosságát hangsúlyozta, és a tudományos érdeklődés ébren tartására (ami magába foglalja a világjárást is) biztatta volt évfolyamtársait. A magánélet terén a boldogság mellett a szenvedés elkerülhetetlenségéről szólva Exupéryt idézte: "jól csak a szívével lát az ember". "A közösség, ahova tartozunk, a végzetünk, de szabadságunk kitejesedésének a színtere is", zárta az Isten – család – haza hármasságát, majd a dalai láma tanácsát osztotta meg volt kollégáival, miszerint "bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni". Végül a találkozó másnapján szentté avatott Teréz anya himnuszát idézte az életről, és köszönetet mondott volt tanáraiknak, akik szívós kitartásukkal, erkölcsi helytállásukkal nevelték is a hatvanas évek orvos- és gyógyszerésznemzedékét. Az aranyokleveleket a "fiatal idős" orvosoknak és gyógyszerészeknek dr. Dienes Sándor és dr. Csedő Károly nyugalmazott professzorok adták át. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 16.Zenés emlékmorzsákA tanítást az egyik legszebb, és mindennél fontosabb feladatnak tekintem. Így történt, hogy az elmúlt tanévben, filharmonikusaink 2015/2016-os évadjának péntek esti hangversenyeiről a Nagyváradi kurzusaim legtöbbször elszólítottak. Sokszor bánkódtam az itthon hagyott élő koncertek, a szép műsorok, a nagyszerű szólisták miatt, de zenei hiányérzetemet néhány opera-, tánc-, kamara- és szólóest megtekintésével időközben mégis sikerült pótolnom. Esetenként a Duna TV, és a Mezzo csatornáknak köszönhetően értékes, műfajilag színes műsorokat hallgattam/néztem, amelyek zenés emlékmorzsáim megírására ösztönöztek. A hosszú hónapok alatt felgyűlt emléktarisznyámból kikívánkozó gondolatsorok ide-oda repdesve, nem követnek időbeli sorrendet. „A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle” Isten iránti mély hitről, a szülőföld szeretetéről, az egyetértésről szólt az a zenés műsor, amivel Pitti Katalin, Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes, érdemes művész, és Hegedűs Valér orgonaművész április 10-én az unitárius templomban várta a Kolozsvári közönséget. Pitti Katalin utoljára az 1980-as években énekelt a Kolozsvári Magyar Opera színpadán. Már akkor a szívébe zárta a várost és az erdélyieket, és ez az érzés, az azóta eltelt évek alatt tovább erősödött. Azért szeret ide jönni, mert – amint mondta – itt magyarabb a magyar, szépen beszélik a nyelvet, és kitartással őrzik kultúrájukat. Csak sajnálhatjuk, hogy opera-életünkből oly sok esztendőn keresztül, valahogyan kimAradt, pedig „aranykorában”, nagy szerepeiben, lett volna mit hallani és tanulni tőle. Ha jóságos szemébe néz az ember, máris megérzi azt az emberszeretetet, azt a művészet iránti elkötelezettséget, ami egész életében vezérelte. Mindig adni, és boldoggá tenni akart. Honlapján nem hiába áll a Hamvas Béla-idézet: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az étherig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit, felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj, és élj, mert a világ a tied.” (Hamvas Béla: A láthatatlan történet) Pitti Katalin az évek múlásával is igyekszik Hamvas Béla szavait betartani, művészi önmagából mindent, amit elért, amit tud, amit átélt, megosztani. Ezt tette ezen a zsúfolásig megtelt templomi hangversenyen is, kimondhatatlan szeretettel és művészet iránti alázattal. KULCSÁR GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár) 2016. szeptember 22.Foglalják el helyeiket: kezdődik az évad!Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban. A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra. A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd. Kolozsvár: nyolc bemutató Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje. Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban. Vásárhely: klasszikusok, kortársak Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre. Új évad Sepsiszentgyörgyön is A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében. Felújított színház Szatmáron Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást. Nánó Csaba | Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-37
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
